Az idős, nyugdíjas ember fogalma számomra mindig is egyet jelentett a süteményt sütögető fejkendős nagymamával, az unokáival önfeledten játszó, régi történeteket mesélő nagypapával. A hosszú kort megélt öregemberrel, aki egy élet tapasztalatait és megélt korok örömeit, kemény napjait hordozza magában. Aki valamikor maga is kisgyermekként szaladgált, majd felelős fiatalként családot alapított, gyerekeket nevelt fel és tartott el, míg ki nem repültek a családi fészekből, aki kemény munkásnapok után már a csendes nyugdíjaskor napjait éli, ráérős tevékenységekkel, ügyes kézimunkákkal, keresztrejtvényekkel tarkított estéken, aki folyamatosan tesz-vesz, de bármikor van ideje, ha például az unokáiról van szó...
Mindig is elítéltem a "busz után szaladó fürge mamikákról", tömegközlekedésen szándékosan tolakodó, boltban kötözködő "vén tatákról", kórházban "unatkozó", postás érkezését lesve, elégedetlenül siránkozó nyugdíjasokról szóló cinikus uszításokat. Egyrészt, mert tiszteletlennek éreztem, másrészt, mert jómagam nem kifejezetten találkoztam a gyakorlatban ezzel a jelenséggel (habár jóllehet, én voltam mindig vak BKV-zgató fiatalkori éveim alatt...), harmadrészt pedig, amennyiben így is van, feltételeztem, hogy mindig áll mögötte egy ok, például az unokákhoz vagy a kórházba igyekezve, esetleg a megfelelő csatlakozáshoz próbálták elérni azt a korábbi buszt...
Úgy éreztem, megérdemlik, hogy egy kicsit több időt szenteljünk nekik, hogy végighallgassuk történeteiket, hogy figyelmet fordítsunk rájuk. Bevallom, ez általában nem is esett nehezemre, szívesen hallgattam mindig lassú beszédű, sok tapasztalást megélt életük elbeszéléseit.
De mintha megtört volna valami. (Bennem.)
Még pocakos kismama voltam, amikor terheléses vérvételre kellett mennem. A védőnő előre kioktatott, hogy elsőként kell mennem (avagy bekérnem magam) a "ráérős nénikék" előtt, hogy időben le tudják venni a másik adag vért is. (Vércukor-terhelésnél az amúgy is labilis közérzettel küzdő kismamától éhgyomorra vesznek vért, majd megitatnak vele egy pohár tömény cukros vizet, amit valahogy - kihányás nélkül - magában kell tartania, majd ezt követően még szintén étlen-szomjan kell eltelnie 2 órának, hogy megismételhessék a vérvételt.) Időben érkeztem, de ekkor már jópár idősebb ember ott ült a váróban. Nővérke nem jött ki, zavarni nem akartam, így a várakozó betegektől érdeklődtem, mikor és kinek lehet leadni a beutalót, jelezni hogy ki-miért küldött, stb. Nem nagyon tetszett a néniknek, hogy finoman a mielőbbi bejutás lehetőségéről érdeklődtem (ekkor még nem kezdődött meg a rendelés), majd egy idősebb nő szólalt meg, és tárgyilagosan jelezte, hogy itt mind vérvételre várnak, érkezési sorrend van, és majd szépen utánuk fogok következni. Bár látszott rajtuk, hogy nem kifejezetten sietős a dolguk, azért a sorrend az sorrend. Zavartan szerettem volna felvezetni, hogy nekem (legalábbis az első körömnél) sürgős lenne majd a dolog, merthogy terhelésesre vagyok behívva, a nő "Nem baj, majd utánunk fog következni" válasszal rövidre zárta a témát. Irtó kellemetlen volt, eszem ágában sem lett volna tolakodni, így már csak azt lestem, nem jön-e ki egy asszisztens, akinek jelezhetem (közben megkezdték a vérvételt is, csak ugye akkor már pláne nem akartam bevágódni az öregek előtt...), vagy mennyi az az időpont, amire rászámolva a 2 órát engem még szintén fogadni fognak (személyes kellemetlenségeimmel, szédelgéssel, hányingerrel ekkor már mit sem törődtem). Szerencsémre volt ott egy másik fiatal anyuka is, aki képben volt a dolgok menetével, és bár ő is már a sor második felébe esett, de gyorsan felajánlotta, hogy majd menjek be őelőtte. (Amit az idősek rosszalló fejcsóválással nyugtáztak, habár többségüket így már nem is érintette az "előzésem". Volt, aki helyeslően bólogatott, míg a hangadó néninek próbálták elmondani, miért kell mielőbb végeznem, hogy vissza is tudjak jönni, de nagyon nem tetszett neki a dolog.) Végülis határidőn belül megtörtént a vérvétel, még a 2 órával későbbi időpontban is tudtak fogadni (igaz, ekkor már csak egyedileg), az orvos kicsit kiokított, hogy előre kellett volna magamat kérni, de hát ez nem is volt olyan egyszerű az öreg nénikék kereszttüzében...
Egy utazás alkalmával svédasztalos étkezés tartozott a szálláshoz. Több hotel étkeztetése zajlott itt, ezért nagy teremben, hosszú pultokon, ennek megfelelően bőséges ételválasztékból lehetett válogatni. A vendégek összetételét jelentős részben nyugdíjas korosztály adta (másik nagyobb csoportja - adott apropó miatt - kisgyerekes családokból tevődött ki). A nagy létszám miatt több órán keresztül zajlott az étkeztetés, amit lehetett, folyamatosan töltöttek újra a pincérek, de bizonyos, darab jellegű ételek (édességek) nyilván korlátozott számban álltak rendelkezésre. Feltehetően létszám alapján, bőséges mennyiséggel kalkuláltak, de amikor az elsőként érkező öregek ezeket - az egyébként rendkívül gusztusos - pohárdesszerteket kettesével, hármasával (...) vitték az asztalukhoz, lényegében még az étkezés megkezdése előtt, akkor a félidőben érkezőknek ezekből már semmi sem juthatott. (Megjegyzem: mi egy alkalommal tudtunk ebből kóstolni, mégpedig hasonló módon, a vacsoránk megkezdése előtt szintén az asztalunkhoz vittünk 1-1 pohárkával a desszertből, szerencsére, ugyanis az étkezés vége felé ezeknek már szintén hűlt helye volt a desszertes pulton.)
Önkiszolgáló rendszerben működött a reggeli gyümölcslé csapolása is. Eleinte csak 2-3 pohárkával hordták az öregebbek (tételezzük fel, asztaltársuknak vitték a többit...), de egy idő után már fél literes üdítős palackkal csapolták a gyümölcslevet - ezzel egyébként nem kis sorokat okozva az egyébként gyors kezelésű italautomatánál. A fagylaltos tálaknál hasonló jelenet zajlott: ott kizárólag fejenként 2 vagy 3 kehellyel kaparták ki és vitték asztalukhoz az utolsó darabka jégkrémet a tégelyekből.
Összességében pörögtek-forogtak, pironkodva írom a kifejezést, de határozottan törtettek, rohangáltak, tolakodtak a jobb falatok (és kortyok) mielőbbi kiaknázása végett, nem törődve a többi vendég (köztük kisgyerekesek is) egyenlő lehetőségeivel...
Egyszer új papot ígértek a vidéki kis közösségbe. A régit áthelyezték, az új atyáról annyit lehetett tudni, hogy fiatal(os), vidám, akár egy gitáros zenével is szívesen feldobja a hangulatot, jobban bevonzva ezzel a fiatalabb korosztályt is. Mikor a helyi nénikék (a vidéki kis templomban az átlagéletkor 60-70 év lehet...) tudomást szereztek erről, valósággal felháborodtak. Egyenesen kikérték maguknak, hogy nekik idős papot küldjenek, ne fiatalt, minek ide fiatal, úgysem járnak már a fiatalok templomba... Szomorú volt hallani ezt a hozzáállást, hogy még csak elvi esélyt sem adnak a dolgok előre történő mozdulására...
Az említett fordulatoknál már csak azt szeretem jobban, amikor a "mai fiatalokat" szapulják, valamint a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban hoznak bölcs megállapításokat. Mert bár tény, hogy ők azt a pénzt már valamikor letették az asztalra (vagy legalábbis az állam levonta tőlük), de a gyakorlatban mégiscsak gyermekeik, unokáik fogják előteremteni nyugdíjuk összegét. /Itt természetesen lehet támadni a rendszert, de a tény az tény./
Szóval vegyes érzések kavarognak már bennem az idősebbekkel kapcsolatban. Valahogy egyenként szerethető nénikék és bácsikák, de közösségbe verődve vérszomjas "fenevadak" lennének? Hol vagytok, Ti fejkendős nagyikák, háborús emlékeket mesélő nagypapák...?
De cáfoljatok rám, mondjátok, hogy rosszkor voltam rossz helyen, és ez csak egy igenigen kisarkított szeglete a nagy és még mindig szívet melengető öregkori valóságnak...
