Történt egy tragédia, melytől még mindig hangos a sajtó. Egy kisgyermek veszítette életét, a hírt - megrázó mivolta mellett - méggyorsabban terjesztette, hogy ezúttal egy ismert előadó kisfia volt az áldozat (nyugodjék békében!). Talán így mégtöbben "magukénak érezték" a tragédiát, méginkább beleélték magukat, de hogy még ennél inkább is húsbavágó legyen az eset: a sajtó által megismert tények alapján ez a kegyetlen fordulat - szinte - bármely kisgyermekes családdal megtörténhetett volna...
Az említett tragédia híre futótűzként terjedt az interneten, természetesen nem csak szakmabeliek, de szinte minden csoport és közösség átvette, megosztotta, és - ahogy ez ilyenkor lenni szokott - nagyon sokan őszinte részvétüket fejezték ki kommentben. Ami nem is meglepő, hiszen legtöbbünk (közvetlen) környezetében él legalább egy eleven kisgyermek, így szinte mindenki automatikusan a saját családján levetítve értékeli az elborzasztó történteket...
Az első sokk után nem is kellett hosszú időnek eltelnie, hogy megjelenjenek az első, felelőst kereső hozzászólók is. Mint tudjuk, kibiceknek semmi se drága, de miután (sajtóértesülések szerint) a sofőr felelősségét kizárták, igen gyorsan az anyukára terelődött a célpont. Az anyára, aki éppen előtte nem sokkal veszítette el kisgyermekét... /A sajtóban szereplő hírek szerint a kicsi kirántotta kezét anyukája kezéből, majd az akkorra már szabad jelzést kapott autóforgalomnál szaladt ki az úttestre, egyenesen a gázoló gépjármű elé./
A hozzászólók között a legjobb anyák érezhetően megint a - még - gyermektelen véleményezők voltak, akikkel biztosan nem fordulhatna elő ilyen soha, semmilyen körülmények között. És igen, az úttest és környéke kiemelt kockázatú terület, ott markoljuk a gyermeket, figyelünk rá ezerrel, és akár "erőszakkal" (pl. egy szoros kéztartással) is megakadályozzuk őt abban, hogy bármi meggondolatlan, hirtelen ötlete támadhasson. De tegye a szívére mindenki a kezét, és úgy jelezze, hogy az ő gyermeke még soha, semmilyen körülmények között nem lépett olyan váratlant, amire az anyuka sem tudott felkészülni, megfelelő gyorsasággal reagálni, előre tervezni... Pedig de. Ezek többsége békés terepen zajlik, vagy legalábbis pont nem jön az autó, és akkor hosszú lelkizéssel és intéssel magyarázzuk el a gyermeknek, hogy most mi lett volna, ha jön az autó, vagy megbotlik, ráesik, elvágja, stb... De általában nem következik be. Az autó éppen nem akkor jön... Nekik viszont most jött. (Az anyuka vagy bárki más szereplő felelősségében nem szeretnék állást foglalni, ehhez nem is rendelkezem elegendő információval, nem is érzem magamat erre feljogosítva, mindössze annyit szeretnék kérni, vagy legalább javasolni, hogy ilyen helyzetbe került, megtört édesanyát legfeljebb támogatólag, de semmiképpen sem támadólag zaklassanak, ne hibáztassanak a hangadó véleménynyilvánítók!)
Az eset kapcsán viszont felötlöttek bennem nem is olyan régi, szintén közösségi felületen történt beszélgetések, nézetváltások. Ekkor a "gyerekpóráz", illetve gyermekhám került szóba, mint szükséges rossz - vagy praktikus biztonsági megoldás.
A találmány első hallásra érthető okokból kelt negatív érzéseket, hiszen hogyan máshogyan tudnánk a gyakorlatban elképzelni, mint egy kutyapórázt - melynek a végén nemes egyszerűséggel nem az eb, hanem a gyermek található. És mi másra is használhatná a kényelmes szülő, minthogy szanaszét bámészkodva, netán a telefonját nyomkodva, a gyermekét "legeltesse" benne. (Bevallom, legelső olvasásra nekem is égnek állt a szőr a hátamon a gondolattól. Később aztán kicsit megenyhült merev véleményem, mikor fotókon is találkoztam vele: általában valamilyen állatfigurás plüsshátizsákból nyúlik ki a biztonsági vezeték, melyet a szülő tart.) Mikor az említett cikk (de talán több hasonló is íródott a közelmúltban) publikációt kapott, a szülők és kívülállók nem meglepő reakciója szinte egyöntetűen az elutasítás volt, némi rosszalló fűszerezéssel és felelőtlenségről szóló prédikációval, az ilyen eszközt alkalmazó szülők irányában. Talán éppen olyanok is nyomatékot adtak akkor álláspontjuknak, akik ma éppen az érintett édesanyát marasztalják el felelőtlen szülőnek bélyegezve. Talán csak kifejezetten családorientált csoportokban merte egy-egy édesanya felvállalni, hogy ő bizony ilyen hámot már használt (jellemzően adott élethelyzetben, mint pl. egy reptéri vagy nagyvárosi közlekedés), és mennyire biztonságosnak érezte azt.
Telt az idő és elgondolkodtam... (Megjegyzem, nekünk soha nem volt ilyen gyerekhámunk, és könnyen lehet, amíg kicsik a gyerekek, nem is adódik olyan élethelyzet, ahol napi, vagy alkalmi jelleggel egyáltalán felmerülne ennek gyakorlati szüksége. De azért ha "éles" közlekedési helyzetbe kerültünk, mindig túlbiztosítottam a helyzetet: hosszas lelkizést követően indultunk útra, ha a helyzet megkívánta izomból markoltam a gyermek csuklóját, de ha úgy éreztem nem elég biztonságosan viselkedne az adott helyzetben, nem röstelltem ráripakodni...) Szóval átgondoltam mégegyszer, és bár jóllehet én ilyet nem használok, azt mondtam rá: inkább bevállalnám nyilvánosan is a szaranya szerepkört (akár így, akár azzal hogy más megoldás mellett szólok rá az izgága gyerkőcökre), de ha ezzel egy tragédia előzhető meg, akkor pont nem érdekel más véleménye.
Megtörtént a fenti tragédia. Anyukák ezrei kapnak a szívükhöz, és gondolják újra a legutóbbi utat hazafelé a játszótérről, vagy amikor éppencsak elkapták a gyermek kezét, vagy amikor "szerencsére épp nem jött az autó"...
És lám: a megjegyzések között szépen lassan kezdenek szaporodni a gyerekhámot javasló szülők, mellyel a tragédia szinte biztosan megelőzhető lett volna...
